Tiszó Józsefet, alias Jozef Tisót az első világháború elején behívták tábori lelkésznek a 71. gyalogezredhez.¹ 1910-ben befejezte teológiai tanulmányait. Április 14-én pappá szentelték, majd Ócsad, Rajec és Bán községekbe került káplánnak és hitoktatónak. 1914 augusztusában a trencséni 71. gyalogezreddel tartott tábori lelkészként. 1915-ben végez szolgálatával, és visszatér Nyitrára. Galíciai útjáról a Nyitramegyei Szemlében közölte naplójának részleteit.

 Galíciában, azután rövid ideig Szlovéniában szolgált, majd 1915. elején visszatért Nyitrára. Batthyány  Vilmos püspök  a  szeminárium  lelki  felügyelőjévé  és  a piarista gimnázium hitoktatójává nevezi ki, majd nem sokra rá személyi titkárává teszi, s rábízza az egyházmegyei könyvtár vezetését. Ekkoriban is publikált a Nyitramegyei Szemlében. Szerepet vállalt a magyar katolikus Néppártban. 1919-től a nyitrai szeminárium pedagógia és a katekézis professzoraként működött. Tiszó ellenfelei próbáltak hamis képet festeni róla, hogy ezzel is több negatívumot sorolhassanak fel az ellene zajló perben. Azzal vádolták, hogy a szlovákságot elhagyva magyarónná vált. Bírálói szerint 1914 és 1918 között hűsége a magyarsághoz, Magyarországhoz már nem összeegyeztethető azzal, hogy egyúttal szlováknak is vallja magát. Nem bizonyított, hogy Tiszó akárcsak átmenetileg is teljesen  magyar  öntudatúvá  vált  volna.  Sokkal  valószínűbb,  hogy  csak  beilleszkedett a magyar egyházi körökbe, de a szlovákoktól nem szakadt el. 1920-ban képviselőjelöltként indult az első csehszlovákiai parlamenti választásokon, ekkor még  sikertelenül. 1925-ben  a Szlovák  Néppárt  parlamenti  képviselője  lett. 1929-ben a Szlovák Néppárt alelnöke, melyet Andrej Hlinka vezetett. Hlinka halála után Tiszó lett a párt elnöke 1938-1939 között. Hitler nyomására március 14-én Tiszó kezdeményezésére kikiáltották Szlovákia függetlenségét, és ezzel német bábállam lett 1939 márciusától a független Szlovák Köztársaság miniszterelnöke volt, majd köztársasági elnök és a hadsereg főparancsnoka lett.

 Tiszó is, mint sokan mások, nagy reményeket fűzött a háborúhoz. Besorozása is örömmel töltötte el. Eltökélte, hogy naplót fog vezetni, melyben bemutatja ezrede mindennapjait.²  Ő maga lelkészként került a segéd helyhez az orvosokkal. Leírásai nem a fronton lezajlottakról szól, ugyanis erről kevés információt tudott szerezni. Az eseményekről csak egy-egy hozzájuk érkező sebesült tudott beszámolni. Sokkal inkább a katonák kedélyállapotának változásait figyelte meg és jegyezte le.

 Az  elindulásra  augusztus  10-én kaptak parancsot,  másnap reggel indultak is.  A tábori lelkészeket a törzskarba osztották be. A papoknak a Gefechtstrain-nel, vagyis ütközetvonattal kellett utazniuk. Ehhez hozzátartozott a lőszerkocsi és a tábori konyha is.³

 Lemberg az úti céljuk. Rzeszówtól elhagyják a vonatot, és gyalogszerrel folytatják az utat a 23 km-re levő orosz határ felé. Az útba eső lengyel falvakban szállnak meg. Tiszó örömmel konstatálta, hogy a lengyelek vendégszeretőek, minden bizonnyal azért, mert ők is az oroszok vesztét akarják. Az első állomáson kiépültek a katonaság elengedhetetlen szervei. Ilyen a telefonosztály, mely  minden  megállónál  kapcsolatot  teremt  az  ezredparancsnoksággal.  Ahhoz,  hogy a századok minden változást továbbítani tudjanak a fronton, nekik is szükségük volt telefonra.

  Mise a fronton.

(Illusztráció)

 A katonák sokat nélkülöznek, ritkán kapnak meleg ételt. Ha a körülmények lehetővé teszik, akkor a falu lakossága szállásolja el őket. De legtöbbször a szabad ég alatt alszanak szalmában vagy pedig sátor alatt. Mégis jó kedvvel képesek tovább menetelni. Az élelmezési nehézségek miatt 6 kemencét is felállítanak. Bár nem volt szokatlan számukra már az sem, ha reggeli nélkül indulnak útnak, és akár két napig is menetelnek.

 Minden reggel Tiszó misét tartott a katonák részére, majd azt követően megkezdődik a gyakorlatozás. Augusztus 16-án ellátogat Sokolówba. Az itteni kórházban két sebesültet ápolnak: egy fiatal lengyel ulánust és egy kozákot. Tiszó az alábbi sorokban arról gondolkozik, hogy mennyire halt ki már ki az oroszokból az emberiesség. „Elbucsúztunk tőlük azon tépelődve, vajjon lesz-e az oroszokban is annyi humanizmus, hogy a sebesültjeinket hasonlóképpen felszedik-e, hogy ápolják őket, mint mi az övéiket?“⁴

 Májusban viszont arról számol be, hogy az oroszok nem kegyelmeznek az ellenséges sebesülteknek sem, velük is végeznek. Augusztus 21-én pedig tudomást szereznek arról, hogy 10-én a kozákokat sikerült visszaverniük a San folyón Huta-Deragowszka faluban.⁵

 Három héttel később, augusztus 30-án átlépték az orosz határt. A katonák örömmel nyugtázták, hogy az oroszországi lengyel lakosság is őket támogatja. Megérkeznek Janow városba, amelyet már a monarchia csapatai megszálltak. Megállás nélkül menetelnek tovább Modliborzyce-ba. A Napló XI. folytatásában megfigyeli az emberek kétségbeesését, amikor megérkezik a hír az első összecsapásukról az orosszal: „Végig fut az egész ezreden a villámgyorsaságával a hír: itt az első tűz! S mint mikor gyanutlanul tüzet fog az ember feje fölött a ház teteje, rohan ki ész nélkül és kapkodásában azt sem tudja mit mentsen, valami ilyesféle volt észrevehető az embereken.“⁶

 Ezt látván mindenki menekülni kezd a hatalmas felfordulásban. A szemből érkező segédcsapatok is pisztolylövéssel próbálják meg visszafordítani a menekülő magyarokat, két tűz közé kerültek. Tiszó ilyenkor felkeresi a sebesülteket, hogy még utoljára meggyónhassanak. Beszámol azokról a halálesetekről is, melyeket az elhunyt oda nem figyelése, léhasága okoz. Ilyen például az egyik katona, aki a tűzvonalban felállva tüzet kér, mert nem tud megválni káros szenvedélyétől. Vagy amikor K. főhadnagy figyelmen kívül hagyja a parancsot, arról hogy melyik épületet lőjék szét. Az oroszok ugyan megfutamodnak, majd augusztus 27-én megadják magukat. „A mindennapi élet könnyelmű és gondnélküli perceiben meg lehet feledkezni a vallásról, de a nagy perdöntő pillanatoknak első egyetlen reményhorgonyunk csak a vallás lehet.“ A katonák minél jobban érzik azt, hogy életük bármelyik pillanatban véget érhet, annál erősebben válnak hívőkké, mert Tiszó szerint szükségük van valakire akiben hihetnek. Sietősen gyalogoltak, hogy minél hamarabb érjenek Stryžowice mellé, ugyanis nagy ütközet kezdődésére számítanak azon a környéken. Az oroszok már felkészülten várták őket.

„Embermagasságú sáncokat ástak itt jó előre, melyeknek tetejét erős fatörzsekre vastag rétegben felhalmozott földdel rakták tele. Mintegy az ároknak tetejéül szolgált ez a shrapnellek és gránátok elen való védekezés céljából. Az árok tetőjén csak kis rést hagytak nyitva, hogy azon lőhessenek.“⁷

Folytatás következik...

¹   Jozef  Tiso  Nagybiccsén  született, 1887. október  13-án.  Római  katolikus szlovák  papként  működött. A Hlinka-féle Szlovák Néppárt vezető politikusaként parlamenti képviselő, majd rövid ideig a csehszlovák kormány minisztere is volt. Az1938–1945 közötti első Szlovák Köztársaság elnöke.

²  Tiszó szándéka szerint bevonulásától kezdve nalptó vezetett, amelynek részleteti Napló az északi harctérről címmel a Nyitramegyei Szemlében jelentette meg.

3 Dr.Tiszó József: Napló az északi harctérről, Nyitramegyei Szemle, 1915. 3. szám, 2.

4 Uo. 8.szám, VI. fejezet, 2.

 5 Uo.11. szám, IX. fejezet, 2.„Reggel értesültünk a részletekről, hogy a szomszéd faluban fekvő vadászok állítólag egy kis kozákcsapatot vettek észre; tüzeltek rája, mire az mifelénk tört és itt ismét a mi előőrseink fogták tűzbe, mire aztán végleg eltüntek. A rosszmájúak azonban azt mondták, hogy csak tehenek voltak s ezekre tüzeltek oly lelkesen a kozákoktól való félelmükben.“

6  Uo. 13. szám. XI. fejezet, 2.

7 Uo. 19. szám, XVII. fejezet, 2.