Az irodalom és a sajtó kapcsolatát egyfajta kettős függés és kötődés jellemezte. A kor legnagyobb költői és írói – Jókai, Mikszáth, Ady vagy Kosztolányi is – rá voltak kényszerítve, hogy rendszeresen publikáljanak valamilyen lapban, ugyanis csak így tehettek szert folyamatos bevételre és egyre nagyobb ismeretségre. A regényeket például folytatásokban adták ki, ezért napról napra írták az egyes részeket. A századelő divatos írója Molnár Ferenc is rendszeresen közölte cikkeit, tárcáit és novelláit a Pesti Hírlapban, illetve a Budapesti Naplóban. Ugyanakkor a lapok olvasói is igényelték, hogy a legismertebb írók folyamatosan jelen legyenek a lapokban. Bizonyos értelemben a jó és ismert írók jelentették az újságok –a napi- és hetilapok– legnagyobb vonzerejét, amivel a szerkesztők növelni tudták példányszámukat, s azzal az előfizetésből és a reklámból befolyó bevételüket is.

Molnár Ferenc egyike volt a fiatalon befutott, a Pál utcai fiúk című regényével, illetve a Liliom c. színművével nemzetközi ismeretségre szert tett, sokat publikáló íróknak. Rövid életű házassága Vészi Margittal, szerelmi kapcsolata a kor egyik ismert budapesti színésznőjével, mind a hírnevét növelték. Az első világháború kirobbanásakor azonnal jelentkezett haditudósítónak. A háború megváltoztatta látásmódját, már a cinizmust mellőzve vitte közelebb az olvasóhoz a háború eseményeit. Haditudósítóként mindenhol elismert volt, még az angol és amerikai lapok is közölték tudósításait. Egyik riportjában beszámol a przemysli visszavonulásról.

Molnár 1914-ben Az Est lapok haditudósítójaként előbb a szerb frontra, majd Galíciába, 1916-ban pedig az olasz, illetve ősszel az erdélyi harctérre került. Egy évig volt frontriporter, majd véglegesen visszavonult. Az ütközetek után kereste fel a csatatereket, majd elkészítette riportjait és interjúkat is. Természetesnek tartotta a háborút, de nem érdeklődött annak politikai okai iránt. Mindvégig igyekezett visszafogott tudósítóként beszámolni a harci eseményekről.

Természetesen Móriczhoz hasonlóan ő is érdeklődéssel és empátiával követte a háborúban küzdő és életüket kockáztató vagy feláldozó kisemberek sorsát. Felfigyelt arra is, hogy az idő teltével miként barátkoznak össze a különböző oldalon harcoló katonák. Ezeket az apróbb jeleneteket nem tartalmazza az Egy haditudósító emlékei (1916), melyben naplószerűen foglalja össze háborús élményeit. Molnár a háborúba vonulók budapesti pályaudvarról való indulásáról írva egyszerre jelezte a bevonulók háborús lelkesedéssel vegyes félelmét, a katonaférjektől, katonafiúktól búcsúzó édesanyák és feleségek féltő szorongását.

 Molnár Ferenc, mint haditudósító limanowa hősei, livnói Hadfy Imre tábornagy

és péterfalvi Molnár Dezső között

(Forrás: A Hadsereg című folyóirat, 1916)

A galíciai fronton a limanowai csata leírásánál Molnár Ferenc kiemelte a Nádasdy-huszárok éjszakai harcát. Az orosz VIII. hadtest erős támadást intézett a Jabloniec hágó ellen, ahová beszorultak a Nádasdy-huszárok is a közelben harcoló más egységekkel együtt. Parancsba kapták, hogy gyalog menjenek a lövészárkokba felváltani társaikat. Viszont mire felértek, azt már az oroszok elfoglalták. A magyarok karabélyaikkal verték agyon az oroszokat. Molnár elmondása szerint alig látott a rengeteg halotton golyó által ejtett sebet. A csata után a győztesek takarítottak. Csoportosították a magyar és orosz elhullatott tárgyakat, összeszedték és eltemették a halottakat. Ilyen halmokba rakták a leveleket is. Az elesett katonák zsebeit átkutatták, és értékeiket hazaküldték. A többbi a parasztok feladata, tehát hogy a csatatér területéről az árkokat eltüntessék: az idő aztán „begyógyítja a föld sebeit“, hogy újra szántóföldként használhatóvá váljon.² 

 Molnár táviratban értesítette az otthoni szerkesztőséget, hogy az Eperjes−Bártfa−Zboró vonaltól északra indított orosz támadások kudarcba fulladtak. Leírta az egyik támadást, mint jöttek hat sorban egymás mögött az oroszok a mellig érő hóban. Az első két sor saját testével törte az utat a többieknek, ők már ezzel halálra voltak ítélve. A géppuskásoknak viszonylag könnyű dolguk volt, soronként leszedték az oroszokat, akik a hó miatt visszalőni se tudtak. Feleslegesen feláldozták embereiket. Molnár és a többi haditudósító ezt az orosz magatartást a mindenáron teljesítendő paranccsal magyarázták. Csak ennél az ütközetnél nagyjából ezer halottat számláltak.³

Miután Molnár Ferenc úgy gondolta, hogy novellái nem illettek volna a haditudósítások közé, ezeket a Toll című kötetben adta ki. A Fehér felhő című drámájában is a háborút kívánja bemutatni a szegényebb társadalmi réteg szempontjából.⁴

 Haditudósításaiért megkapta a Ferenc József Rend tiszti keresztjét. Ezzel ő lett az első kitüntetett magyar haditudósító. A világháború után megírta a Játék a kastélyban című vígjátékát, ami mutatja, hogy nem omlott össze.

 Molnár Ferenc említett első felesége, Vészi Margit szintén jelentkezett haditudósítónak. Sohasem dolgoztak együtt, stílusuk, munkamódszerük nagyon különbözött egymástól. Ezért 1910-ben bekövetkezett válásuk után végig külön utakon jártak, s a háborús évek során sem találkoztak. Vészi Az Est-lapok európai utazó tudósítója lett. Több szempontból is tehetséges volt: több fényképet is készített a háború utáni Budapestről továbbá festett és énekelt.

 Az égő Európa című könyvében foglalja össze élményeit kezdve azzal, hogy zajlott le a világháború első napja Berlinben, mint indultak a vonatok szürke egyenruhákat viselő katonákkal megtöltve. Arról is beszámolt, hogy a német vezérkar parancsnokai miként kérték a sajtó képviselőit a fegyelmezett haditudósítói munkára, amely során nemcsak hazudni, hanem a saját érdeknek ártó titkokat megírni sem volt többé szabad.⁵ A cattarói öbölbe is ellátogat. Igyekezett megcáfolni az antant sajtó hamis állítását, miszerint az nép retteg a francia flottától, ami bármikor támadásba lendülhet. „Nos, −méltóztassék tudomásul venni, tisztelt »informálatlan« közönség: a cattarói öbölben nem uralkodik gyász, nem aggódnak a kedélyek.“⁶ Vészi saját szemével győződik meg a punta d’ostroi erődök és a világítótorony állapotáról egy sorhajóhadnagy kalauzolásával, ugyanis a sajtó azt terjeszti, ezeket szétbombázták. Nagyjából egy hónappal Vészi érkezése előtt, október 17-én  támadott  a francia  flotta.  A cattarói  várnak,  a Vermacnak  azonban  nem  esett nagyobb baja. Még arról is megjegyzést ejt, a katonákat annyira nem zavarta az ágyúzás, hogy nyugodtan kártyáztak tovább. A franciák célpontja a távíróállomás volt. Ezt azonban felesleges is volt bombázniuk, mert helyettesíthető a hadihajók készülékeivel. Az állomás is ép maradt, nem érte találat. A tengeralattjárók és repülőgépek is jól teljesítettek, olyannyira, hogy a franciák visszavonulót fújtak. Megnézi a világítótornyot is, amelyen négy lövés látható, de épnek lehet mondani. Legnagyobb meglepetésére az emberek, akikkel találkozik, mind vidámak.

 A montenegróiak harcmodoráról feljegyzést készített: „Fegyverrel és tölténnyel jól el vannak látva, régi típusú francia és orosz fegyvereik vannak, a munícióval nem takarékoskodnak: ötezer lépésről, a nélkül, hogy a találást csak remélhetnék is, rálőnek itt is minden autóra. A mi csapataink például nem is viszonozzák ezt az esztelen tüzelést; a folytonos puskaropogtatást megszokja az ember és vár szépen, míg közelebb jönnek...“⁷

 Élete folytonosan veszélyben van egy-egy utazás során, de Vészit ez nem tántorítja vissza. Kalandvággyal telve veti bele magát a bombázott Cattaróba való utazásba.

 „Rohanunk, száguldunk...Félelem? Nem! Egy csodálatos érzés; ...vár és átengedi magát – először életében – lázadás nélkül az életnek vagy halálnak és száguld őrült repüléssel a távoli fekete hegyek felé!" írta érzéseit Vészi, ami a repülés során átjárta.⁸ 

Az sem  zavarta igazán, hogy a területet a montenegróiak felügyelték, akik minden mozgó járműre azonnal lőttek. Ezért meg kellett várniuk, hogy besötétedjen, csak aztán indulhattak el a csónakkal, de az ellenség észrevette őket. Golyók csapódtak körülöttük a vízbe, mégis épségben eljutottak a városba. Megtapasztalhatta, hogyan tudtak az ostromlott városban az emberek nyugodtan élni tovább megszokott mindennapjaikat. „Ezek a nyaktörően meredek vízmosások magukban is biztos lezuhanást ígérnek a fölmerészkedőnek...hát még a tömérdek alájuk rejtett akna, melyek között vezetőnk kalauzolása mellett óvatosan kúszunk. Igen, ez a hely elhagyatottan magában is biztosan védené monarchiánk határát, − de hát még mennyire biztosan védi így: kiépítve bölcs hozzáértéssel, megrakva drága, értékes, hősi emberanyaggal.“⁹ Vészi szerint az olaszoknak nem volt semmi esélyük arra, hogy bejussanak az erődbe. Majd másnap reggel messziről szemlélték a shrapnell füstjét.

Molnár Ferenc és Vészi Margit aktív haditudósítói tevékenysége a köztük lévő különbségek ellenére jól példázza azt az írói felelősséget, amely a Monarchia katonai és politikai, illetve Magyarország nemzeti érdekeinek szem előtt tartásával megpróbált a távirati irodák és az újságírók monoton híradásain, lélektelen beszámolóin túllépve, művészileg hiteles képet adni a háború minden szakaszáról.

1 A Himnusznak vége. A zenekar rögtön belevág a Rákócziba és a búcsúzás megkezdődik. Öreg, feketeruhás anyákat látok, háttal állnak felém, amint két szürkeujjas tiszt kar átöleli őket. Mozdulatlan kép: egy kis öregasszony, a hátán a két katonaruhás karral és a vadul szorító tenyérrel. Hosszú, hosszú csók lehet. A fejeket nem is látom, csak ezt az ölelést, ezt a szerelmesen hosszú, mozdulatlan, fiúi ölelést. Soká, nagyon soká fogom még látni. Végigrohan rajtam valami hullám, ami elborít, minden tagomat elönti egy kimondhatatlan érzéssel. A magyar katonatiszt élete, ez a tisztességes, békés, szerény kishivatalnoki élet, amely annyi esztendő után most ebben a pillanatban hirtelen a legfelsőbb emberi gondolat: az élet és halál kérdése elé van állítva…” Molnár Ferenc: Egy haditudósító naplója, Pallas Stúdió, Budapest 2000. Budapest. A részletet Pintér Tamás: Már mennek, egyre mennek a katonák, c. bejegyzése alapján idézem.  http://nagyhaboru.blog.hu/ 2010/08/17/mar_mennek_ egyre_mennek_ a_katonak#c11030584 (Letöltve: 2015. május 1.)

2 Molnár Ferenc: Egy haditudósító emlékei, i. m. 53-55.

3 Uo. 165-167.

⁴ Az özvegyen maradt asszonyok egyedül voltak kénytelenek nevelni gyermekeiket. Az árvák felmentek legmagasabb hegyre, abban a hiszemben, hogy meglátják édesapjukat egy fehér felhőn ülve. A történet 1915-ben játszódott Galíciában.

⁵ „Kessel tábornok magához kérette a sajtót és szeretetre méltóan kérte a segítségét az eljövendő nehéz időkben. A hadiállapot- parancsban amúgy is szigorú büntetés fenyegeti a hamis vagy meg nem engedett hírek közlőit. Minthogy a külföldi sürgönyök és levele nem érkeznek meg, a legfantasztikusabb hírek kerülnek, … igaz tiszavirág élettel csupán, a közönség körébe… a tegnapi esti órákban híre járt, hogy a trónörököst lelőtte egy orosz, mások szerint egy automobil szerencsétlenségnek esett áldozatul.” Vészi Margit: Az égő Európa. Dick Manó Kiadása, Budapest,1917. 10.

⁶ Uo. 36.

⁷ Uo. 46.

⁸ Uo. 46.

⁹ Uo. 132.